Biztosan mindenki volt már olyan rendezvényen, eseményen, koncerten, ami egyszerűen élvezhetetlenül szólt. Ilyen esetekben a rossz hangminőséget általában a rossz technikának, vagy még inkább a rossz technikusnak tulajdonítják. Valójában kijelenthetjük, hogy ha “nem megfelelő” színvonalon szól valami, azért 95%-ban a hangosítókat okolja mindenki! Mégpedig igazságtalanul. Ismét elérkeztünk egy rendkívül kényes téma boncolgatásához! Sokan válaszokat kaphatnak most, mások pedig kérdéseket tehetnek fel maguknak, illetve nekünk!

A fent leírt  “jelenség” valahol logikus. A hangosító emberek azért vannak fizetve, hogy jól szóljon egy rendezvény. A baj azonban az, hogy vannak körülmények, amikkel a legtehetségesebb és legjobb szándékú hangosítók sem tudnak mit kezdeni, mint például : egy helyszín akusztikai adottságai, műszaki felszerelések minősége, az aktuális fellépő cuccainak minősége, valamint szakmai teljesítménye.

Nagyon vártam már, hogy erről írhassak, ugyanis a zenészek és a hangtechnikusok oldalán is állok, ezért talán jobban belelátok ebbe az egész témába, mint mások. Nem pártolok senkit, hanem inkább igyekszem leírni azokat a típus hibákat, amikkel gyakran találkozom. Mivel ez egy zenész blog, ezért első sorban a zenekarok, zenészek hangosítását, és annak leggyakoribb problémáit vetném fel pár pontba szedve!

1. Adjál mélyet a mikrofonomra, mert így nincs teste a hangomnak!

Ez egy nagyon gyakori énekesbetegség! Sajnos, ha egy komplett produkcióról van szó, mely sok elemből áll össze, akkor a hangképet a technikus úgy építi fel (jó esetben), mint egy szobrot. A szobornak pedig van alja, közepe, és teteje.

Az emberi hang alapvetően középfrekvenciákon szól, fülünk is ezekre a legérzékenyebb. Ha túl sok mély frekvenciát hagyunk benne, akkor az más elemeket fog zavarni a hangképben, csak érthetetlen lesz, ezt pedig mi nem akarjuk. Minél kevesebb elemet hangosítunk, annál szélesebb spektrumon hagyhatjuk őket szólni, ezért rendhagyó esetekben előfordulhat, hogy sok mélyet hagyunk egy énekesnek, ha például az illető basszus szólamokat énekel, akkor indokolt lehet, viszont ezen esetek száma elenyésző…

2. Nem szólok a monitorban, adjál még!

Ez a pont elég összetett. A probléma szinten minden esetben zenekaroknál jelenik meg. Többnyire azért nem hallja magát az énekes, mert a gitáros és a basszusgitáros Woodstockba gondolja magát, és ládahegyeket cipelnek le a kis klubokba. Az elektromos hangszereken pedig könnyedén – a hangtechnikus bevonása nélkül – lehet hangerőt növelni. Ezekkel a technikusok nem tudnak versenyezni, gerjedés lesz a vége.

A zenekaroknak fontos volna energiát fektetni abba, hogy minimális hangosítással vagy akár akusztikusan szépen, arányosan szóljon a produkció. Többnyire ez nem történik meg. Azt a zenét lehet jól kihangosítani, ami önmagában is jól szól, és nem kell az arányokon alapjaiban véve változtatni.

Egyébként monitorokkal dolgozni nehéz. Ebben az esetben a színpadot a lehetőségek szerint le kell halkítani. Akkor is gerjedni fog a mikrofon, ha az énekes “szüneteiben” belelóbálja a monitorládákba a mikrofont, valamint akkor is, ha egy alapvetően közeltéri mikrofonba 30 centiről énekel. Ezeket a színpadi mikrofonokat általában arra tervezték, hogy gyakorlatilag bekapjuk őket. Ezért az ehhez legközelebb álló éneklési módszereket lehet eredményesen hangosítani.

Egy másik gyakori probléma a hangerő, mégpedig az énekesé! Minél erőtlenebb, gyengébb az énekes hangereje, annál nehezebb monitorozni, valamint kifelé is hangosítani. Ez a probléma nem csak énekeseknél van jelen, a hangszereknél is a folyamatos hangerőnövelés okoz problémákat. Mindenki folyamatosan hangosodik, kér magából, és szépen elkezd az egész átmenni őskáoszba…

3. Ha már beálltál, kérlek ne tekergesd a cuccaidat!

Alapvető probléma, még a “nagyoknál” is. Mikor beálltunk pl. a gitármotyónkkal, akkor feltehetőleg a technikus már beszintezett minket, valamint a hangszínt is korrigálta, ha kellett. Mikor a koncert közepén a színpadon nekiállunk eltekerni gitárerősítőnket, effektjeinket, – mindenféle egyeztetés nélkül – akkor azzal saját magunkkal, és a technikussal is ki…szunk. Amatőr dolog.

Egyébként akusztikusan is megfigyelhető egy fajta hangosodás a produkció során, amire nagyon érdemes odafigyelni. Ennek egyik oka, hogy a beálláskor a zenészek még nem játszanak olyan lendületes hévvel, mint a koncert során. A hangerő pedig függ az aktuális lelki állapotunktól. Ebből következik, hogy ez a folyamatosan hangosodó jelenség gyakran már akusztikusan is fenn áll, a kihangosított formáció esetében pedig csak fokozódik.

Hozzájárul pedig a már említett probléma. Elég, hogy egyetlen hangszer hangosabb legyen a többinél. Ekkor már egy másik hangszer is hozzá hangosodik – különösképp, ha szólóhoz ér –, majd a visszahalkulás általában elmarad. Cserébe megint felemeli egy másik hangszer a hangerőt. Így könnyen eljuthatunk oda, hogy a koncert elején még jól belőtt hangosítás, a koncert végére már ocsmány hangzást nyújt.

4. Nem hallani a szólómat!

A fentieken túl itt két probléma szokott előfordulni! Az egyik, hogy a zenész nem gondoskodik szólójának kiemeléséről hangerőben. Ezen nincs mit magyarázni. Hacsak nem betanított, saját technikusunk van, aki ismeri a számokat, akkor ezt nekünk kell megoldani.

A másik fontos dolog a hangszín. Szólózáshoz mindenképpen érthető hangszínt kell választanunk, különben a kutya nem fogja érteni, hogy mit játszunk, még ha hangos is (persze ez ugyanúgy a kíséretre is vonatkozik). Ez a hangszín mindig az adott “hangszerelés” függvénye.

5. Adjál rá effektet!

Nos, tudom, hogy sok helyen érvényesül kishazánkban a “szarból várat” elv, de alapvetően, ha egy “rossz” jel érkezik a keverőbe, akkor attól nem lesz jó (általában) , mert szétzengetjük, meg rakunk rá egy nagy adag “vendéglátós” delayt. Sajnos meg kell tanulni zenélni!

Kapcsolódó cikkek:

Együttműködés rendezvényszervezőkkel, ha zenész vagy… Full technika van, semmit sem kell hozzatok! Egy gitárosnál legyen mindig…! Adókedvezmény az élőzene után!? Zenész fizetés, avagy hogyan alkudjunk meg…